A faceruzától a NASA Holdraszállás irányító központjáig

Ezek a sorok lényegében a program befejezte után negyed századdal íródnak. A faceruzát talán még értik az olvasók, de a Holdraszállás már történelmi távlatokban van. Az én generációm egyik meghatározó élménye volt, amikor 1969 júliusában – függetlenül attól, hogy mi a szovjet blokkhoz tartoztunk – a közmédiában több mint 2 óra várakozás után megjöttek a képek, egyrészt a NASA Houstoni központjából, másrészt magáról a Holdról. Azóta sokakban merült föl a kétely, valóban megtörtént-e a Holdraszállás? Papp László által szervezett csereprogram segítségével nekem megadatott, hogy közelebb kerüljek ehhez a történethez is Houstoni évem során.

Előttem a csereprogramban résztvevők évente párosával mentek ki, és két éves volt egy ilyen kint tartózkodás. Tipikus volt, hogy kiutaztak, leültek a helyükre és elkezdtek dolgozni. Nálam már nem ment ilyen könnyen. Lényegében velem halt meg a program. Nekem már külön ki kellett mennem felvételizni. Felvettek ugyan egyből, de hát ki kellett repülni, aztán vissza Magyarországra, bevárni a vízumot, majd újra kiutazni az Egyesült Államokba.

Ha ezt a kanadai nagynéném nem finanszírozza, akkor nem lehetett volna mindezt kivitelezni. Érződött, hogy nagy gondok vannak az amerikai gazdaságban, csodaszámba ment, hogy egyáltalán felvettek. Mikor elkezdtek mellőlem elfogyni az emberek a cégnél, akkor kicsit közelebbről is betekintést nyertem az amerikai életmódba.

Akkoriban nem sok ismeretünk volt az amerikai építészirodákról. A program alapvetően az Emery Roth & Sons ( Róth Imre és Fiai) irodára épült, de mire én kerültem sorra, addigra a ’87-es tőzsdeválság miatt ott már nem volt szükség újabb csere gyakornokra. Papp Lacinak új befogadó iroda után kellett néznie. Elsősorban a magyar származású vezetőket tudta megkeresni, hogy fogadnának-e az akkor még kommunista országnak minősülő Magyarországról fiatal építészeket. Papp László Bácsújlaki Dezsővel és az itthon maradt Callmayer Ferenccel közösen jó barátok voltak. Bácsújlaki Dezső segítségével kerültem Philadelphiába.

Dezső a The Kling-Lindquist Partnershipnél-nél (TKLP) volt vezető beosztásban. Mind a felvételimnél, mind az első hónapokban a beilleszkedésben nagy segítségemre volt. Ez a philadelphiai cég akkor a Keleti part legnagyobb építész és mérnök irodája volt. Korábban ennél az irodánál dolgozott a később híressé vált Kohn Pedersen & Fox (KPF)-ból az egyik névadó is. Kohn később fogadta Mikó Lászlót – aki a csereprogramot követően is visszament Amerikába – és elmondta neki - hogy ők az alapításkor kitalálták, hogyan építsék fel a céget, de hogy hogyan bontsák le, mármint a tőzsdeválság után bekövetkezett piac összeomlás miatt, nos arra annak idején nem gondoltak. Amerikában egyébként sincs más lehetőséged, mint növekedni.

Bácsújlaki Dezső után Finta Gyula lett a következő főnököm. Még egy magyar a philadelphiai cégben. Mikor Finta József megkapta az amerikai építész szövetség Gold Medálját, a díszvacsorán Washingtonban ott ült Gyula is. Ki is derítették a rokoni kapcsolatot. Finta Gyula Kolozsvárott nőtt fel, de már a University of Pennsylvanián fejezte be az építészeti tanulmányait.

Ezekben az években (1989 és 1992 közt) nagyon komoly gazdasági válság volt Amerikában, amit itthon nem lehetett érezni. Nálunk mindenki a rendszerváltás utáni piacfoglalással volt elfoglalva. Kint azonban komoly munkanélküliség volt. Az id. Bush elnök utolsó évei voltak ezek, Clintont elnöknek 1992 végén választották meg. Ezt követően a Clinton adminisztráció annyira felpörgette a gazdaságot, hogy annak a mai napig isszuk a levét. A korábban említett KPF már akkor felismerte, hogy a legjobb, ha növekednek. Elkezdtek nyitni ázsiai és volt szovjet tagköztársaságok irányába, és hamarosan az egyik legexportorientáltabb építész céggé váltak.

1985-ben az első munkahelyem a Közti volt, akkor 600 fős létszámmal. 1991. január 1-jén Philadelphiában szintén egy 600 fős céghez kerültem. Egy év múlva, 1992-ben a leépítések miatt ez a cég már csak 200 fős lett. Ekkora volt a válság. Kéthetente küldték el az embereket – a fizetés ugyanis kéthetente volt Amerikában.

Munkaszervezés szempontjából érdekes volt számomra, az a racionális kiszervezés, amit kint tapasztaltam. Akkoriban a mobiltelefon még irreálisan drága volt, de a vonalas telefon már filléres tételnek számított. Ennek ellenére az irodában mindenkinek volt egy négyjegyű számkódja. Felhívtuk a telefonszámot és utána ezt a négy számot be kellett még ütni, ez igazolta, hogy a hívást ki kezdeményezte. Hó végén a titkárnő mindenkinek kiosztotta a saját telefonszámláját, ezen le kellett igazolni, hogy melyik beszélgetés volt magán, és melyik munkával kapcsolatos. Ha magánbeszélgetést folytattál, akkor be kellett fizetni a magán hívásokért kiszámlázott kb 2 dollár 50 centet. Nevetséges volt 2 dollár 50 centet elkérni, de elkérték.

Másik érdekesség, hogy nem volt fénymásoló-berendezés a cégnél. Mielőtt kimentem Amerikába, arról álmodtam, hogy egyszer lesz egy saját Minolta fénymásolóm. Mikor hazajöttem és az első komolyabb bevételem megvolt, akkor ezt gyakorlatilag erre költöttem. A 600 fős irodának meg nem volt saját fénymásolója. Egy ideig dolgoztunk Angliába, Stevenage-be, az egyik híres amerikai gyógyszergyártó cég, a Glaxo-Smith-Kline megbízásából. Közös partneri munkában készítette ezt a tervet a philadelphiai cég az legnagyobb angliai mérnökcéggel, az Ove Arup-pal. Az Arupos kollégák megdöbbenve tapasztalták, hogy nincs fénymásolónk. Kaptunk tőlük egy fénymásolót a munkára, amit aztán később én mentettem meg a leépítési kísérletektől. A cég HR-ese egyszerűen nem értette, mi ez a ragaszkodásom a fénymásolóhoz.

A gazdasági válság Angliában is érezhető volt, viszont a szociális háló náluk jóval erősebb volt, mint az USA-ban. Amerikában pénteken kiosztották a fizetést és hozzátették, hogy hétfőn már nem kell bejönni. Legfeljebb adtak egy ún. Chevron paymentet, kétheti szívesség bért. Angliában nem így működött, ott félévi fizetést ki kellett fizetni annak, akit elbocsátottak. A két cég aztán megállapodott, hogy a munkát teljes egészében az Ove Arup viszi tovább. Hiába volt a megbízó egy amerikai gyógyszergyártó cég, a TKLP eleresztette a munkát, mert az Ove Arupnak ki kellett volna fizetni a 6 hónapnyi munkabért az elbocsátott munkások után. Ez sajnos az én TKLP-s karrierem végét is jelentette. Szerettek volna megtartani, mert a méterrendszerhez csak én értettem az egész irodában, de csak ezen a munkájukon kellett volna a méterrendszerrel bajlódniuk.

Hozzá kellett szokni az amerikai vagy inkább birodalmi mértékrendszerhez. Ha jól belegondolunk ez a történelmi mértékrendszerek ma is meglévő maradéka. Olyan, mint egy őskövület. Az alapja a foot (láb) és az inch (hüvelyk). Teljesen természetes mértékek, mindaddig amíg nem kell nagyon pici, vagy nagyon nagy távolságokban gondolkodni, kimondottan humánus, mondhatni emberközpontú. A hüvelyk 25,4 mm, ennek 12-szerese a láb, ami 30,5 cm. Akkoriban közelebb voltak a metrikus rendszerre való áttéréshez, mint ma. Készítettünk nemrég egy munkát Los Angelesbe, így van összehasonlítási alapom. A 90-es években úgy nézett ki, hogy szeretnék bevezetni a méterrendszert, de eltelt 25 év, és ma már egyáltalán nem foglalkoznak ezzel. A cégnek két épülete volt egymással szemben Philadelphia belvárosában. Mi építészek az egyik irodaház negyedik, legfelső szintjén voltunk. Mi a lábat 12 egyforma részre osztottuk, vagyis a klasszikus láb-hüvelyk rendszert használtuk. Egy szinttel lejjebb a statikusok és a gépészek a lábat 10 egységre osztották, azaz 3,05 cm-re. Ugyanabban a mérnökirodában a különböző szakágak nem ugyanazt a rendszert használták – mikor ezt felfedeztem, nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik.

Már a fénymásoló hiánya is furcsa volt nekem, de mikor ezt megértettem, hogy nem csereszabatos a lépték, felviszed a lifttel az egyik részlegről a másikra a terveket és nem ugyanazt a léptéket használják. El sem tudtam képzelni, az elmondottakból kiindulva, hogy az akkoriban megtörtént Szojuz-Apolló-program során hogyan találkozott a két berendezés az űrben.

Nekem egy SAAB 900-as autóm volt, Svédországból szállították Észak-Amerikába ezt a márkát. Tehát minden alkatrésze metrikus volt. Ha bármi meghibásodott, azt Svédországból kellett importálni, akár egy csavart is. Kérdés, hogy mikor a Szojuzt és az Apollót össze kellett kapcsolni az űrben, ki hozta az anyát és ki a csavart? Vagy egy valaki vitte mind a kettőt?

A belépéskor a kezembe nyomtak két kis könyvet a cégnél a miheztartás végett. Az egyikben az volt leírva, hogyan lehetsz utolsó rabszolgából egyszer a cég névadó partnere, míg a másikban minden a cégnél hasznodra váló információ. Kezdve azzal, hogy milyen betűket rajzoljál a faceruzával, egészen addig, hogy melyik egészségbiztosító és magánnyugdíj pénztárt válasszad. Ennek a két egyszerű füzetnek a hazai megfelelőjét mai napig nem tudom elérni az építészkamaránál. Na ez is Amerika, hogy ennyire egyszerűen, két füzetben lényegében mindent le lehet írni. Persze ott a jogszabályok nem változtak hetenként - erre azért rájöttek a maguk két évszázada alatt – hogy a gazdaság működését ilyenekkel ne akadályozzák.

A kiszervezés racionalizálása, a költségek kimutatása nagyon ki volt találva. Mindig fel kellett írni, hogy melyik munkán mit és mennyit dolgoztunk. Minden munkának volt egy kódszáma, azt is fel kellett jegyezni. A kód alapján mutatták ki a végén, hogy mekkora volt a nyereség vagy a veszteség az adott munkán. Volt rá példa, hogy ilyen munkakódot kellett szereznem, lényegében jogtalanul.

Mikor már 300 embert kirúgtak a 600-ból és én még mindig ott lábatlankodtam, kezdtem feketebárány lenni mások szemében. Érthető okokból igyekeztem biztosítani, hogy mindig legyen munka az asztalomon. Csütörtökön jártak körbe a vezetők, megnézték, hogy kit is kellene pénteken kirúgni. Jobb volt, ha el voltunk foglalva. Egyszer megkeresett egy németes nevű projektmenedzser és jelezte, hogy örülne, ha dolgoznék neki, de nem tud adni kódot, amire kiírhatnánk a munkát. Jobb híján szereztem egyet, így mikor csütörtökön jöttek a hóhérok, azt látták, hogy nagyon el vagyok foglalva.

A csereprogramban csak Mesteriskolát végzettek vehettek részt. Magyarországon ez akkor vezető tervezői minősítést jelentett. Ezzel a vezető tervezői minősítéssel az amerikai irodában bátran ránk merték bízni a radír gépet. Hetekig csak radírozni volt szabad, viszont volt hozzá radír sablon. Küldtem is haza a kollégáknak ezekből. Rajzolni pedig fa ceruzával rajzoltak. Mi itthon akkor már rég Rotringgal dolgoztunk. Viszont boszorkányos ügyességgel forgatták a faceruzát. Ghost line-nak, azaz szellemvonalnak hívták az iszonyú vékony vonalat, amit mi tengelyvonalnak mondanánk. A metszetvonalat, amit mondjuk 2 mm-es csőtollal húztunk ki, azt ők ugyanazzal a faceruzával oldották meg. Én meg vittem 4 féle Rotringot, 0.2-es 0.3-as, 0,5-ös, 0,7-est. Egy idő után kihívásnak éreztem, hogy én is tudjam kezelni ezt a faceruzát, de görcsöt kaptak az ujjaim tőle. Ehhez a fa ceruzához a japánok meg adtak jó kis elektromos hegyezőt. A színes ceruzáimhoz még ma is ezt a Panasonic hegyezőt használom, persze áram átalakítóval.

A másik tanúság a fóliázás, ami tulajdonképpen az amerikai munkastílusból került be az ArchiCAD-be. Fel kellett ragasztani egy fém profilt az asztalunk tetejére, amin acél gombok voltak – lényegében egy merev illesztő sablont kell elképzelni - amire vellumokat tettünk. Ez nem a mi pauszunk, hanem egy teljesen más, téphetetlen anyag. Finom filmréteg van a felszínén, sokat nem lehet radírozni, mert akkor ez a filmréteg lekopott róla. Ezen kellett rajzolni. Összesen 4-5 fóliát egymásra lehetett tenni, ezeken keresztül még éppen lehetett látni, mi van a legalsó rétegen. Kezdtük az elektromossággal, aztán jött a gépészet, a statika, majd legfölülre az építészet. Innen van a fólia beállítás kifejezés. Számomra élmény volt, ahogy a 19. század és az űrkorszak szimbiózisban élt együtt az USA-ban. A faceruza és az akkor már létező mobil kommunikáció. Azóta a sci-fi filmeket is ilyen szemmel nézem.

Talán érdemes pár szót mondani az ottani tervezői jogosultságról. Az 50 állam nagyon egységes piacot alkot Amerikában, ennek ellenére minden államban külön-külön meg kell szerezni a tervezői jogosultságot. Floridában a hurrikánra kell különösen figyelni, Kaliforniában a földrengésre, a többi államban nagyjából azonosak a vizsgák. Van egy alap vizsgarendszer, 10-12 tárgy, és ehhez jönnek hozzá a különböző államokban az extraságok. Viszont az egész amerikai gazdaság egy 250 milliós, nagyságrendileg azonos játékszabályok alapján felépített piac.

A philadelphiai irodában dolgoztunk pl. a National Institute of Healthnek. Egy kutatóközpontot terveztünk Washingtonba. Sikerült megismernem olyan magyar kutatókat akik itt dolgoztak. Így volt lehetőségem bemenni az általunk tervezett épületbe is. Ez egyébként nagyon nem volt jellemző. A tervező ritkán tudta végigkísérni a tervezéstől a megvalósulásig a projektet.

Az amerikaiak nagyon féltek az orosz tengeralattjáróktól. A University of Pennsylvanián volt egy gyönyörű projektünk, aminek a pincéjével nem kellett törődnünk. Kiderült, hogy a pincében szonár kutatás folyt, amit a tengerészet finanszírozott. A pince fölé fantasztikus épületet tervezhettünk gyönyörű előadóteremmel. Nem volt limit, azt terveztünk, amit szerettünk volna.

Philadelphiában egy hatlakásos épületben laktam, ahol a többi bérlő főleg a University of Pennsylvania hallgatója volt. Közülük az egyikkel beszélgetve derült ki, hogy a tandíjak jelentős összegek, neki például évi 100 ezer dollár volt. Megkérdeztem, hogy mégis miből fedezi a költségeket. Kiderült, hogy Navy (tengerészeti) ösztöndíja volt. 20 évig kell dolgozni a hadseregben és utána nyugdíjazzák az embert. Nem fizetik meg nagyon, de az oktatásért pl. nem kell fizetnie. Jó középosztálybeli életet élhet az ember és 40 valahány évesen mehet nyugdíjba. Ahogy az ő oktatási díját, így a mi tervezési díjunkat is a Navy fizette.

Amerikában az alapterv (Basic of Design) elkészítése, amire mi azt mondanánk, hogy vázlatterv, lényegében egy jogszabályvadászás. Lassan Magyarországon is ez lesz. Össze kell vadászni a jogszabályokat, amiknek majd meg kell felelni a tervezés során. Az amerikai teherfuvarozási vasúti társaság (CONRAIL) számára kellett egy új logisztikai központot tervezni. Míg a felelős építész a (BoD) összeállításához a jogszabályok vadászatával volt elfoglalva, addig én végre szabadon tervezhettem. A megbízó annyit mondott, hogy az új központnak úgy kell kinéznie, mint a houstoni űrközpontnak, ahonnan a holdraszállást vezényelték. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy egy év múlva Houstonban fogok ülni.

Két épületünk volt a Philadelphia belvárosában a Chestnut Streeten. Egyszer csak azt vettük észre, hogy az egyik épület kezd kiürülni, aztán abból az épületből az utolsó néhány dolgozót kezdik áthozni hozzánk, majd a földszintet kiadták a mi épületünkben másnak, és végül már csak a két legfölső szinten voltunk. Nagyon látványos volt az a 10-12 hónap, ami alatt lezajlott ez a változás.

A csereprogramban résztvevők 12 hónapig védett státuszban voltak. Két évre szólt az Exchange Visa, de a munkahelyünk csak egy évig volt védett. Az irodában 12 hónap eltelte után lényegében eltűntettek, hogy ne legyek szem előtt. Átkerültem a marketing osztályra, ahol új munkák szerzése volt a feladatunk.

Amikor elment az Angliai munka – korrektül elbúcsúztattak. Ezt követően két hónapra felkerültem Papp Lacihoz White Plainsbe, ahol Mikó László is dolgozott korábban. Laktam is Laciéknál New Canaanben. Olyasmi kis irodája volt Lacinak, mint most nekem. Egy olasz származású partnere volt, de akkoriban nekik sem volt mit csinálniuk. Viszont nagyon szép munkáik voltak korábbról. Kimentünk és felmértünk egy-egy feladatot, megrajzoltam aztán vagy kellett vagy nem.

Miután komolyabb megbízás két hónap alatt Papp Laciékhoz nem futott be, így újabb befogadó iroda után kellett nézni. Magam is próbálkoztam különböző irodákhoz bekerülni, de igazából mindenki a biztos munkára várt először, felvételt csak utána akartak kezdeményezni.

Volt személyes ismeretségem és támogatottságom Ceasar Pelli New Heaven-i irodájához. Az igazi álom azonban Richard Meier New York-i irodája lett volna. Ez utóbbiban a Los Angeles-i Getty Múzeumra vártak nagyon, hogy beinduljon. Meier imádta a fekete-fehér rajzokat, és ezt akkoriban legegyszerűbben csőtollal lehetett megrajzolni. Mi értettünk a csőtollhoz, az amerikaiak meg nem. Itt nagy volt a helyzeti előnyöm. Sajnos a Getty Múzeum az én időmben még nem indult el.

Nem maradt más hátra, Papp Laci felhívta Houstonban élő barátját Németi Edét, hogy tudna-e engem fogadni. Edének külföldön voltak munkái, őt annyira nem érintette a válság. Így költöztem Houstonba. Régi álmomhoz, az űrkutatáshoz, így kerültem kicsit közelebb.

A cégtulajdonosa - Németi Ede - valamikor Finta József évfolyamtársa volt. Építészeti tanulmányait 1956-ban kezdte meg Budapesten. Októberben pedig kitört a forradalom. Válogatott rövidtávfutó, kosárlabdázó, jó kiállású sportember volt. Ő még át tudott jutni a határon, nem úgy, mint egykori évfolyamtársai, Finta József vagy Makovecz Imre. Bostonban meteorológiát hallgatott, és Walter Gropiusnak készített látványterveket. Fantasztikusan tudott rajzolni. Én nem tudtam úgy rajzolni, mint ő! Ezt a hátrányomat Houstonban szabadkézi rajzórákon akt és portré rajzolással próbáltam behozni.

Többek közt Mikó László, Schőmer Norbert dolgoztak Edénél. Edével nem volt könnyű természetű. Alelnöke, Scott Ballard mindjárt az elején azzal fogadott, hogy „Frank, ez lesz életed legrosszabb munkahelye”, és ezzel közel járt a valósághoz.

Három napig autókáztam, mire Philadelphiából leköltöztem Houstonba. Ott álltam az irodában, kezemben a bőrönddel és hallottam, hogy a titkárnő azt magyarázza a telefonba – épp Edével beszélt, aki kint volt Kuala Lumpurban –, hogy „de Ede, Kuala Lumpurba a külföldi munkavállalókat 10 % extra adó terheli.” Abban a pillanatban tudtam, hogy ezt a munkát már bebuktuk pénzügyileg. Még el se kezdtük, de már negatívban voltunk.

Nagyon jellemző volt a különbség az északi és a déli mentalitás között. Philadelphiában minden szigorúan ki volt centizve, a gondolkodásmód is más volt. Túltengett a racionalitás, és ez meglátszódott az emberek egymás közti kommunikációjában is. Ridegek voltak egymás irányába. Délen sokkal közvetlenebbek, kedvesebbek az emberek. Nem csak a számok érdekelték őket, hanem a személyes kapcsolatok is. De ezt a munkát sajnos bebuktuk.

A philadelphiai főnököm búcsúzóul annyit mondott, hogy Houstonban két évszak van, a nyár és a július-augusztus. Mikor ott vagy, akkor érted meg, hogy ez mit is jelent. Houston igazából egy őserdő. A július és az augusztus gyakorlatilag elviselhetetlen. Minden nap zuhog az eső, 40 fok meleg van. Délután kettő-háromig egyre nagyobb az elektrosztatikus nyomás van az emberen, aztán koraeste leszakad az eső. Ezek akkora esők, hogy kétszer is felúsztam az autómmal az úttesten, mert kocsikat megemelte a víz. Igazából egy mocsár az egész város.

Akkoriban 4,5 km-t futottam naponta, az út egyharmada mocsáron vezetett keresztül. Manhattanben a felhőkarcolókat sziklákra építik, míg Houstonban erre a mocsárra. És ugyanolyan magas felhőkarcolókat építenek. Persze annyi felhőkarcoló, mint Manhattanben a világon nincs.

Houston péntek este 5-kor kiürült. Görkorcsolyával lehetett menni az autópályákon vasárnap éjfélig. Teljesen üres volt a város. Megépítettek egy várost a mocsár közepén, mert úgy gondolták, hogy pénzügyileg milyen jó lesz – olaj és így befektetni való pénzük volt bőven. Akkoriban az összes sztárépítész Houstonba tervezett. Akkor készült el az operaház is. A frissen megnyílt operaházba még Gregor Józsefet is meghívták vendégművésznek.

Texasiak azt mondják magukról - the Lonely Star – az egyetlen az 50 csillagból. Mindenük megvan és nagyon jól megélnek Mexikóból. Philadelphiában jártam egy filmklubba, és mikor éjfél körül kiléptem a járdára a moziból, óvatosan kellett lépjek, nehogy rálépjek valakire, mármint a hasára vagy a hátára. Annyira sokan éltek az utcán. Ez Texasban nem volt jellemző – segély nem létezett, ingyen nem lehetett létezni az államban, de ha valaki munkát keresett, talált is.

8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás – Houston tipikusan ilyen hely volt. Jártam rajzolni, ékszert készíteni. Életem egyik legjobb korszaka volt – azóta sincs ilyesmire időm. Épp most is próbálkozom egy ékszer elkészíttetésével, de hogy én csináljam meg, arra nincs semmi esély. Egyetlen egy ékszert tudtam magam elkészíteni miután hazajöttem.

Ede irodája 4 fős volt, plusz a titkárnő. Ez egy igazi magyar iroda volt a világ túlsó felén. Ede a tipikus kelet-európai vezető volt. Mindenben ő volt a legjobb. Ő rajzolt a legjobban, neki volt a legjobb sportkocsija, a legcsinosabb felesége, ő volt iroda legjobb építésze. Az első három kategóriában valóban ő volt az első. A cégvezetés szempontjából azonban teljes tévedés volt, hogy neki kell a legjobb tervezőnek is lennie.

Az amerikai építész irodákban a legfontosabb feladat a munkaszerzés volt. Partnerré valaki úgy válhatott, hogy szerzett az iroda számára egy jó árbevételt jelentő munkát. Ede fantasztikus munkákat tudott megszerezni. Ami nem működött ebben a kis irodában az a munkamegosztás volt. Egyszer rám is szólt, hogy mit képzelek, hogy van az, hogy ő szerzi a munkát én meg megcsinálom. Hát én meg pontosan így gondoltam. Legyünk őszinték én sem amerikában, sem azokon az ázsiai területeken, melyeken Ede olyan otthonosan mozgott, nem tudtam volna munkát szerezni. Én azt szerettem volna, ha Ede miután megszerezte a munkákat, dőljön hátra, és bízza ránk a tervek elkészítését. Utána még úgyis bőven lesz dolga a klienssel.

Ez a munkamegosztás egyébként Ede korábbi életében működött. Az a nagy iroda ahol ő egyébként partner volt - a 3DI Houston - tervezte a Rijad-i királyi palotát, aminek Ede volt a helyszíni felügyelője a tervező cégtől. Ez a feladat az ő kiállásának, személyes varázsának leginkább passzoló szerep volt.

Mikor megismertem, hófehér hullámos haja volt. Igazi férfi ideál, mindenkit elbűvölt. Tanulmányait tekintve viszont összesen egy hónapot töltött el a Budapesti építész karon, így alkalma sem volt megtanulni, hogyan kell végigvinni egy tervezési folyamatot. A határidő közeledtével egyre idegesebb lett, mindig úgy érezte, hogy még gyorsan hozzá kell tennie valamit a tervekhez. Hiába mondtuk Scottie-val, hogy kész leszünk, nyugodjon meg, inkább menjen a következő üzleti útjára. Úgy érezte, hogy az utolsó pillanatig jelen kell lennie, ami általában több kárt okozott, mint hasznot. Ez végül hatással volt a kapcsolatunkra is. Nem tudott saját magán kívül másban - így bennem sem - szakmailag megbízni.

Nem, annak ellenére, hogy mennyire domináns volt köztünk, kifelé ezt egyáltalán nem lehetett érezni. A cégnek egy akkor feltűnően semleges neve volt. ASI (Architectural Services International). Én ezt akkor egyáltalán nem értettem. Megkaptuk az oktatásunkat Kelet-Európában, ahol az építész minimum 50 évre tervez, alkot. Egy kicsit túltengett bennem az elhivatottság érzés. Houstonban kijózanító volt ez az építészeti szolgáltatásokat nyújtó iroda. Mára Magyarországon is eljött ez a korszak. Akkor kezdődött amikor Fegyverneki Sándor országos főépítész kijelentette, hogy nincs olyan, hogy Építész. Építészeti szolgáltatás van. Houstonban már 25 évvel ezelőtt volt szerencsém ezzel az attitűddel találkozni.

A philadelphiai „űrközpont” tervezése után végre eljutottam a houstoni űrközpontba. Maga a holdraszállást irányító központ egy meglepően kicsi helyiség volt. A „Sokol” szerű tévék mítosz rombolóak voltak. Amit a filmeken lehet látni, annak semmi köze nem volt a valósághoz. Döbbenetes élmény volt számomra, lényegében egy „Tsz-melléküzemág” volt akkoriban a NASA, épp hogy tyúkok nem kapirgáltak a hátsó udvarban. A legenda szerint egy kisfiú döbbenetében felkiáltott, hogy ez az egész egy hamisítvány, ő látta Disney-ben az eredetit. A NASA végül eljutott odáig, hogy összeálljon a Disneyvel.

Ma már általános, hogy nagyobb márkák ilyen szórakoztatva tanító-oktató központokat hozzanak létre. Gondoljunk a nagy autómárkákra vagy akár a Swarovskira. A NASA és a Disney már a 90-es évek elején létrehozott egy ilyen élmény központot. A szüleimet, különösen apámat, is elvittem a ebbe a Disney által átfogalmazott űrközpontba. Nem csináltak hamisítvány holdraszálló központot, de érződött, hogy hol nyúlt bele a Disney a NASA-ba. Már nem egy „Tsz-melléküzemágról” volt szó, hanem igazi showról. Én láttam előtte és utána is. Látva az eredetit, nem csodálkozom azon, hogy még kilövés előtt feldőltek a holdra szálló rakéták.

Ez eddig nem hangzott el, én Oscar Niemeyer miatt lettem építész. Gyerekkoromban olvastam róla, hogyan tervezték meg Brazilia fővárosát a semmiből. Nagyon hosszú és termékeny szakmai életút adatott meg neki. 104 évesen halt meg.

2010-11 körül csináltunk egy munkát Los Angelesbe. Volt egy pillanat, amikor úgy nézett ki, hogy egy olyan helyi építész fogja megépíteni az általam tervezett lépcső tartószerkezetét, aki többek közt a Morphosis vezetőjének – Thom Mayne-nek – készítette modellt a New York-i Cooper Union Építészkar bővítéséhez. Ez egy meghívásos tervpályázat volt, Thom Mayne egy asztalnyi fémmodell-lel jelent meg a zsűri előtt. Láttam ezt a modellt fotókon, az ára egy Ferrari volt. Mikor az építész prezentálta a munkát, valaki megszólalt a zsűriből, hogy milyen jó lenne látni szétnyílni a modellt. Erre bekapcsolták a távirányítót, a modell pedig szétnyílt, és belül is ki volt dolgozva az előadóterem. Akkor már sejtettem, hogy aki ezt a modellt készítette, az nem az én lépcsőmmel fog bajlódni. A helyi építész meg azt hitte, hogy megfogtuk az Isten lába ujját, de hát Michelangelo nem fog széklábat faragni.

Viszont összeismerkedtem ezzel az építésszel és kiderült róla, hogy fantasztikus gyűjteménye van, a világ számára fontosnak tartott építészeitől. Kezembe adta Niemeyer utolsó skiccét, amit a Niteroi Kortárs Művészeti Központhoz rajzolt. Elmeséltem neki, hogy én Niemeyer miatt lettem építész. Elhatároztam, hogy viszek ebbe a gyűjteménybe egy magyar építészről szóló könyvet. Két jelöltem volt, az egyik Lechner Ödön a másik Maróti Géza. Évekig foglalkoztunk Lechner egyik meghatározó munkájával, a Postatakarékpénztár felújításával. Végül inkább Maróti mellett döntöttem. Itthon ő kevésbé ismert, az amerikai kontinensen viszont több máig meghatározó munkája van.

Trianon után sok építész kereste a megélhetést a megmaradt Magyarország határain kívül. Kevés hazai munkája közül nekem a legkedvesebb a zebegényi temető felett található irredenta emlékmű. Az egész nem más, mint kockakövekből a tájba illesztett kompozíció. Semmi nem zavarja az innen tengernek látszó Duna látványát. Az itthoni kertünk is reflektálás erre az egyszerű gesztusra. Maróti tervezte a Mexikói operaház belső kialakítását, de híres munkái vannak Chicagóban és New Yorkban is. Az általam kivitt könyv belső frontján 60 éves korában még kézen állt. Utóbbi időben én is elkezdtem erre gyúrni. Végül egy kétnyelvű, magyar-angol, Maróti Géza könyvet vittem ki ebbe a Los Angeles-i gyűjteménybe.